5. fejezet.

Meglepetééés! :D

Nem bírtam ki, hogy ne visszonozzam azt a sok komit és az én Vivim és Klérum kedves szavait a Chatben :) 

Ezt a fejezetet, küldöm:

Újdonsült "fújtvájlájtosszar" olvasómnak,linsthernek :D Vivinek,Klérumnak,a másik függővéges-baltás gyilkos Tűzvirágomnak :D és Joinnak, akinek újra és újra elámulok a tehetségén :)

Komihatár: 6 komi! 

Puszi,Bella.

5. fejezet.

Edward, Nessie.

(Jacob szemszöge)

Amint felkeltem a földről Alice kétségbeesett arcával találtam szembe magamat.

- Jacob! – hadarta idegesen. – Nagy baj van!

Felmordultam.

- Edward megtudta! Sajnálom, én nem akartam… csak… - még próbált mondani valamit, de már nem igazán figyeltem rá. Tudhattam volna, hogy benne nem szabad megbíznom! Francba! Francba! Francba!

Erre nem számítottam, pedig kellett volna.

 Edward most tuti a fejemre vadászik.

- Alice! – ordította Edward valahonnan a távolból. A hangjából csak a határtalan düh hallatszott ki. Még meg se próbálta leplezni… Oké, Jake! Búcsúzz el a fejedtől…

-  Menj vissza a házba és mond meg a többieknek, hogy nem sokára én isjövök. Kérd meg Esmet, hogy  addig is maradjon Bella mellett. – Visszamegy? Mármint egyedül? Hogy is ne…

- Edward kérlek…- suttogta Alice, de az e közben megérkezett Edward csendre intette.

- Menj – mordult rá, mire Alice picit megugrott, de bólintott és eltűnt abban az irányba, amerre az előbb Edward érkezett.

Pár végtelennek tűnő percig farkasszemet néztünk. Edward arca pillanatról pillanatra dühösebb lett. A düh végtelenségig torzította vonásait.

- Igaz ez?! – ordította hirtelen, ami egy kicsit váratlanul ért így hátráltam egy lépést.

Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Még azt is elfelejtettem, hogy a fejembe lát.

 Mit olvashatott ki az elmúltpercekben?!

Ajaj.

Edward torkát egy vadállatias morgás hagyta el, majd egy fél-szempillantásnyi idő alatt előttem termett, majd hideg, szikla ujjait hatalmas nyakamba mélyesztette és amennyire csak tudott, a magasba emelt.

Nem tiltakoztam. Nem először életében, minden oka megvolt rá, hogy teljes szívéből gyűlöljön engem.

Edward! Kérlek, beszéljük meg! – sugalltam gondolatban, de mindhiába. Teljesen elvakította a düh. Nem is volt önmaga.

- Te undorító korcs! – vicsorgott, majd jó húsz méterre elhajított, mire én hatalmas erővel egy vastag fa törzsének csapódtam.

A hirtelen fájdalomtól, ami a mellkasomba nyilallt, felnyüszítettem. Ez egy borda lesz… Király!

- Edward? Az isten szerelmére! –próbáltam újra, most már ember alakban. A fájdalom már kezdett csillapodni.

A semmiből jött újra elő. Tisztán látszott, hogy honnan érkezett… Egy éppen maradt fa sem maradt a közelében.

Ennek ellenére elhatároztam, hogy most keményen a sarkamra fogok állni, és úgy fogok beszélni vele.

De amikor a szemeibe néztem, ez az ötletem egy csapásra füstbe szállt.

Azokban az éjfekete szemekben mérhetetlen dühöt láttam, de nem is ez miatt torpantam meg.

Mert a harag kemény álarca mögött nem láttam mást, mint hatalmas szeretetet, féltést és aggodalmat.

A szememben most nem az ősellenségem állt velem szemben. Egyáltalán nem… hanem- akármennyire is bizarr ez de- egy, gyermekét féltő édesapa.

 Aki szerette azt a gyönyörű teremtést, az az én szememben nem rossz ember…

- Szóval igaz! – üvöltött újra. –Hogy voltál képes ezt tenni velünk? Nem volt még elég?!

- Ez.. – hebegtem. – Megmagyarázom.

- Undorodom tőled! – hörögte majd hangos szitkozódásba kezdett.

Ekkor megértettem. Hát persze! Teljesen félreérti ezt!

- Én nem értek félre semmit te féreg! – kiáltott rám.

- Hatalmas tévedésben vagy Edward!- vágtam rá gyorsan. Talán túlságosan is gyorsan, de nem számított. Minél előbb meg kell ezt értetnem vele.

- Nincs sok időd a hazugságaidra! – a hangereje még most sem halkult. – Ajánlom, hogy siess!

- Volnál szíves megnyugodni egy kicsit Edward?- mondtam most már én is hangosabban.

- Te – mutatott rám- Ne merészeld megmondani nekem, hogy mit csináljak! –morogta.

Ha neked jó idegroncsnak lenni... Hát legyen- gondoltam, mire egy újabb acsargó morgást kaptam válaszul.

- Beszélj! – azzal hátat fordított nekem. Kétségkívül nem csak rám figyelt.

- Te ezt a dolgot teljesen félre érted, Edward.

Igen, bevésődtem Renesmee lelkébe, és igen, szeretem őt. – erre a szóra ökölbe szorult a keze és morogni kezdett, de nem fordult meg. Valami történik a házban, amit én nem hallok..

- Igen történik! Volnál szíves sietni? – köpte a szavakat. 

- Szeretem őt… de nem úgy, ahogy ti gondoljátok. Én nem vagyok.. szerelmes belé az istenért! Mégis hogy gondolhattatok ekkora ostobaságra?! Ő csak egy kisbaba! – a mondat végére már szinte ordítottam. Meg kellett állnom egy pillanatra. Az indulatok kocsonyaként rázták a testem.

Edward reakciója nem könnyített azon, hogy lenyugodhassak.

Villámgyorsan megpördült. 

Arcáról lerítt, hogy nem erre számított. Döbbent volt, de valahol mélyen megkönnyebbült is. Többszöri próbálkozás után tudta csak szavakká formálni tátogását.

- Nem? – krákogta. – Persze, hogy nem! – sóhajtott hatalmasat. Szinte hallottam, amikor a szikla legurult nem létező szívéről. Én is felsóhajtottam, most már teljes lelki nyugalommal.

Elmosolyodtam, mikor nem látta. Ez jó jel. Még élek…

- De komolyan – kérdeztem újra – mégis mit hittél? 

- Nem tudom, Jacob. – mormolta összeráncolt szemöldökkel.

- De akkor mégis…

- Hogy érzek? – kérdeztem, most már a képébe vigyorogva. – Ó, hát ez nagyon egyszerű. – mondtam és az égre emeltem a tekintetem.

Bár nem is annyira… - folytattam gondolatban -

Én iránta csak feltétel nélküli szeretetet érzek. Ez olyan, akár… nem ehhez nincs fogható.
Abban a pillanatban, ahogy a szemeibe néztem… minden kinyílt bennem- és el is vált tőlem. Most már csak ő  köt oda ahol vagyok.

Ő a mindenem… nekem most már csak az ő boldogsága az életcélom. 

Minden más a háttérbe szorul.

Meg tudod ezt érteni, Edward? „Áldásodat adod”?

Szorongva néztem a szemeibe.

- Azt hiszem, értelek. –mondta, majd elmosolyodott.

- Köszö..- akartam mondani, de közbe vágott.

- Nem – dörrent rám, de közben gúnyosan elvigyorodott.

- Mi nem? – elvesztettem a fonalat.

- Erről nem csak én döntök. – fejtette ki.

- Na de…

- Nincs semmiféle de, Black…- mondta szigorúan. – Mindenesetre részemről remélem, hogy ha ezt Bella megtudja, akkor helyettem is elrak láb alól. –a hangjában bujkáló viccelődő él mögött szomorúság csengett.

- Kösz – nyögtem fel.

Hirtelen minden jó kedve elszállt. A ház felé kapta a fejét és fülelni kezdett.

- Bellánál egyre gyorsul a folyamat – mormolta az orra alá. Nem hinném, hogy hozzám beszélt volna.

- De ugye rendbe jön majd? – kérdeztem lehajtott fejjel.

- Az attól függ, hogy mit értesz a „rendbe jön” alatt

– mondta, majd egy szomorú mosolyt küldött felém.

- Segíts Carlislenak. Az én kicsikém nyűgösködik. Hiányzol neki, korcs. – dörmögte, majd egy hatalmas feldöntött fatörzset átugorva eltűnt a szemem elől.

Ember alakban tettem meg azt a pár kilométert, ami még hátra volt.

Percekig csak az a szó csengett a fülemben, amivel Edward Renesmeet illette. „Az én kicsikém”. Furcsálltam, hogy ilyen rövid idő alatt megszerette Őt. Hisz nemrég még úgy gyűlölte, mint én.

Vajon mi változott meg ilyen hamar benne? Csak az ég ismeri ki magát rajtuk… De ettől függetlenül hálás voltam. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gördülékenyen fog menni. Az igazat megvallva sokkal rosszabbra számítottam.  

Miközben már csak egy kilométerre voltam a Cullen villától, elgondolkodtam a kis tündérkém nevén.

Renesmee Cullen?  Az kizárt, hogy én ezt ismételgessem állandóan.

Nem értem Bellát.

Miért nem rakott össze egy olyan nevet, amiben az egész Cullen rezidencia betűi benne vannak?! Röhej. De mit is vártam az én butus Bellámtól.

Száz meg száz becenevet átgondoltam, de mind csöpögős vagy értelmetlen volt. De aztán támadt egy jó ötletem.

Van az a Lock Ness-i szörny. Ha levennénk a Lock-ot és a szörnyet, akkor elég pofás kis becenév születik belőle.

Nessie, Nessie, Nessie - Ismételgettem. Egész megkedveltem ezt a szót. Tökéletesen passzol az én kis szörnyecskémhez.

Majd megkérdezem, hogy mi a véleménye róla. – erre a gondolatra a szám sarka felfelé görbült.

Nessie Cullen. Az én Nessie Cullenem..