4. fejezet /II rész

Ezt a fejezetet, csak a mocskosul jó szivemnek köszönhetitek! :D De nem lesz több ilyen, nem ám. 

Azért remélyem tetszeni fog :)

6 komit szeretnék! Nincs dupla elküldés! xD

Kellemes olvasást!

Puszi,Bella.

4. fejezet/II fejezet

(Jacob szemszöge)

Szünet. Senki sem mozdult.

Csak az én dühös lihegésem törte meg a mozdulatlan szoba csendjét.

- Mivan?? –„visította” Paul.

- Tesó, ez nagyon nem frankó! – viszolygott Jared.

- Az ég áldjon meg, Jacob Black! – kiabálta Leah.

- Biztos vagy benne, Jake? – tátogta Sam. Ilyen ostoba kérdést!

Aprókat bólogattam.

-Jake…– mondta apám majd a két tenyerébe temette az arcát.

- Én nem tehetek róla… egyszer csak megtörtént. Amikor belenéztem a szemeibe… - hadartam. - nem volt visszaút.

- Na de… - makogta Sam – Ez…

- Legalább te megérthetnél, Sam! – mondtam kétségbeesetten. – Hisz tudhatnád, hogy ezt nem mi választjuk! – a mondat végére már megbántam, hogy kinyitottam a szám.

Sam és én egyszerre kaptuk a fejünket Leahre, aki a földet kémlelte.

- Leah – lehelte Emily bűnbánóan.

- Hagyjál már! – sziszegte Leah, de a hangja az utolsó szónál elcsuklott. Gondolom, nem bírta tovább a sajnálkozó tekinteteket, és kifutott a házból. Emily keze önkéntelenül megindult Leah után, de már nem érte el.

- Sajnálom – suttogta maga elé. Sam azonnal mellé lépett és szorosan átölelte. Emily a mellkasába temette az arcát.

- Nem, én sajnálom. – mondtam lehajtott fejjel. Hallottuk a súlyos lépteket, ahogy egyre távolodott egy farkas. Leah nem bírta, átváltozott.

- Te nem tehetsz semmiről Jake. – mondta Sam, de még mindig abba az irányba bámult, amerre Leah az előbb távozott.

– Most már értelek, és nagyon sajnálom. – erre alig észrevehetően elmosolyodott, de a szeme szomorú és komor maradt. A mosolyt a sok elhangzott „sajnálom” számlájára írtam. – Ezt nem mi irányítjuk, tudom. Tedd azt, amit helyesnek tartasz.

- Köszönöm, Sam.

- Ugyan mit? – mosolyodott el.

- Edward tudja már? – kérdezte mosolyogva. Tudtam, hogy nagy erőfeszítés neki ilyen könnyedén beszélni erről. De ennek ellenére is végtelenül hálás voltam.

- Szerinted akkor élnék még?- nevettem fel röviden aztán felsóhajtottam. – Nem. Még csak Alice tudja. Megígérte, hogy nem mondja el senkinek, azt meghagyja nekem.

- Hát, kéz és lábtörést! – nevetett.

- Kösz. Lehet, hogy meglesz. – nevettem én is.

- Hát akkor én most megyek, ha nem baj.

- Menj csak nyugodtan. –bólintott.

- Remélem, megmondod Carlislenak, hogy ez nem… hogy ez…

- Persze, Sam. Köszönöm. –mondtam mosolyogva, majd az ajtó felé indultam.

- Látunk még? – kérdezte apám komoran.

- Biztosan. – bólintottam.

- Sziasztok. - intettem majd kiléptem a sötétségbe.

- Ja, és Sam! – szóltam vissza, mire kíváncsian fordult felém. – Remélem, tudod, hogy te vagy az egyetlen alfa ebben a falkában! – mondtam határozottan, mire döbbentség futott át az arcán, a szája enyhén elnyílt. A szobán halk moraj töltötte be.

- De Jacob! Te…- akarta mondani, de én figyelmeztetően feltartottam a kezem.

- Nem, Sam. Erről nem akarok vitatkozni!                                                                                                                                                                                                         

-Kö...

- Sam! – horkantam fel.

- Add át nekik az üdvözletem, fiam. – mondta apám halkan. Ez egy kicsit meglepett.

Sután bólintottam egyet. Már nagyon mehetnékem volt. Őrülten hiányzott a kis Renesmee.

- Megyek..

- Hello, Jake.

Még alig értem le a lépcsőn, nyílt az ajtó. Quil volt az.

- Jake, várj! – szólt habozva.

- Hé, Quil. Mi az?

Nem válaszolt azonnal, de mikor megszólalt a hangja zavart volt.

- Szeretnék beszélni veled.

- Rendben, haver, de gyorsan, mert szeretnék vissza menni.  – sóhajtottam. Mit akarhat? - Miről akarsz beszélni?

- Hát nem is csak rólad… szóval... izé..mármint rólad is..csak..

- Quil! – nevetem. –Bökd már ki! 

Mély levegőt vett.

- Rólad és.. Renesmeeről.

- Quil! - csattantam fel. – Hallgattam ma már ezt eleget! Ugye nem kezded te is?

- Nem, nem. Félreértesz! – védekezett még mielőtt befejezhettem volna. – Én csak azt akartam mondani, hogy tudom, milyen lehet most neked. Ha nem is teljesen. – beszéd közben a homloka mély ráncokba szaladt.

- Hát haver, - nevettem fel megkönnyebbülten – azt kétlem!

Mindentudóan elmosolyodott majd leült a lépcsőre. Én is követtem a példáját. Úgy néz ki, mégsem szabadulok egykönnyen.

- Min vigyorogsz?

-  Ugye, emlékszel még Clairere? – kérdezte még mindig vigyorogva.

- Oh, hát persze! – kaptam észbe.

- Szerinted nekem milyen volt megtudnom, hogy egy alig kétéves tündéri kislányba vésődtem?  Ne érts félre, imádom őt!- nevetett. -  ÉS a szülei? Apám, az irtó ciki volt! – itt már nem csak ő nevetett.

- Legalább te érted ezt. Ha nem is teljesen. – ismételtem előző szavait.

Kis hallgatás után eszembe jutott valami.

- Neked milyen volt? – kérdeztem kíváncsian.

Az arcán láttam, hogy fogalma sincs, hogy miről beszélek éppen.

- Tudod – folytattam. – Mikor bevésődtél a lelkébe. – Erre azért kérdeztem rá, mert Quil az a típus, aki még farkas alakban is jól meg tudja tartani magának az ilyesfajta gondolatokat. Nem úgy, mint a többiek…

- Ah – Amint láttam, ez a kérdés váratlanul érte.

Pár pillanatig mosolyogva bámult maga elé. Gondolom, a gondolatait próbálta megfogalmazni.

A hegylábnál tomboló szélviharnak itt még nyoma sem volt.

A házból kiszűrődő halk zümmögés és az éjszakai erdő hangja most tökéletesen összeillettek. Békés volt. Egyfajta vihar előtti csend.

Hisz még hátra volt egy jókora vihar…

A gondolataimból Quil mély hangja rezzentett fel.

- Az a pillanat semmihez sem volt fogható. – kezdte. – Minden olyan gyorsan történt,de én mégis egy örökkévalóságnak éreztem az egészet. Azt kívántam, bárcsak sose érne véget. – a hangjában olyan áhítat csengett, a szemében olyan fény ragyogott, akárcsak az enyémben.

Szerette őt, ehhez kétség sem fért.

- Mert amikor… - folytatta, de én pontosan tudtam, mit akar mondani.

- Belenéztél a szemeibe, és elöntött a forróság. 

Attól a pillanattól kezdve Ő a mindenség. Őérte élsz. Őérte lélegzel, Őérte mozdulsz, mindaddig, amíg csak Ő akarja. – fejeztem be helyette.

- Hú, pontosan. – bólintott Quil. – De gondolom, most már mennél. – veregette meg csupasz vállam majd feltápászkodott.

- Hát, ami azt illeti.. – vigyorogtam, és már talpon is voltam.

Épp készültem indulni, mikor nyílt az ajtó.

- Hallottuk, hogy még itt vagy. – dugta ki a fejét Jared, mellette Embryvel. Esküszöm, mintha Paul állt volna mögöttük…

- Most indulok. – biccentettem kimértem majd hátat fordítottam.

- Várj Jake! – szóltak utánam majdnem egyszerre. Ez mosolygásra késztetett.

- Mi csak bocsánatot akarunk kérni. – kezdte Embry lehajtott fejjel.

- Bunkók voltunk. De már nagyon sajnáljuk. – mondta Jared aztán hátra fordult és a duzzogó Pault rángatta maga mellé.

- Megöllek – morogta Jarednek

- Ugye, Paul? – sziszegte Embry

- Mi van? – dünnyögte Paul mire mind a ketten hátba vágták. Ezen Quil és én halkan felkuncogtunk.

- Oké, csak szakadjatok már le rólam. – dohogta, majd torok köszörülve felém fordult. –Bocs, Jake.

- Hagyd már! – vigyorogtam. – Nem vagyok mérges egyikkőtökre sem. Nincs harag!

Mind hárman hangosan kifújták a levegőt.

- Jó éjt srácok. – intettem, majd befutottam az erdőbe.

Egy gyors mozdulattal átváltoztam, és úgy futottam tovább.

Nem sokkal, miután átléptem a határvonalat megcsapta az orromat az a förtelmes vérszívóbűz.

Meglepetésemre, már nem is zavart annyira. 

Végül is, volt időm megszokni.

Most inkább az előttem álló, az eddigiek közül a legkínosabb beszélgetésbe veszett minden gondolatom.

Így szinte villámcsapásként ért, mikor valahonnan a semmiből hatalmas erővel valami hideg, kemény valamibe ütköztem.