Tudom...igen, azt is...azt is tudom! xD Nagyon és mélységesen sajnálom. Fogalmam sincs mi történt velem, de egyszerűen nem ment az írás, teljesen kiürültem. Eddig nem tudtam mi az az írói válság vagy mi, de most már tisztában vagyok vele. Borzasztó volt. Három napja szenvedek és szenvedek, mert semmi értelmeset nem tudtam összekaparni nektek.Most úgy néz ki sikerült legalább az első fejezetet összehozom..Tudom-Tudom, kettőt ígértem, de az nem biztos, hogy kész lesz ma , de az már súlyosan büntetendő szabálysértés lenne, ha még akár egy napig is friss nélkül hagynálak titeket. Ja igen...két napja az üzifalra kiírtam,hogy az életemmel fogok fizetni, ha nem rakom föl időben a fejit...úgy néz ki, ez nem volt jó ötlet. Na szóval, elsősorban Vivi, lehet jönni kivégezni...A címem: xD
Mélységesen remélem, hogy megkegyelmeztek nekem. *szépen néz a monitorra*
Megígérem, hogy a kövi feji hamar jönni fog, ha nem akkor megölhe...Inkább befogom..xD
Tudom, hogy most már igazán eltűnhetnék, de lenne itt még egy kérés:
Mivel ez az első írásom Jacob szemszögéből ezért,- bár én mostanában nem szoktam ilyet kérni- nagyon jól jönne néhány vélemény tőletek :) De ha nem, az se baj, megértem. Néha én is lusta vagyok bejelentkezni és komit írni xD Na most már aztán elég belőlem :@ :D
Remélem tetszik majd :)
ui.:a dőlt betűs mondatok a Bd-ből vannak.
Puszi, Bella.
1. fejezet
Első pillantás
(Jacob szemszöge)
A gyilkos rám nézett Rosalie válla fölött, a pillantása sokkal tisztább volt, mint bármely újszülött teremtmény pillantása.
Meleg barna szemek, tejcsokoládé színű – pontosan olyan, mint valaha Belláé.
A remegésem abbamaradt; forróság öntött el, erősebb, mint valaha, de valahogy újfajta hőség – nem lángolás.
Izzás volt.
Minden kinyílt bennem, ahogy félig-vámpír, félig-ember gyermek apró porcelán arcára néztem. Minden szál, ami eddig az életemhez kötött, most azonnal szétszakadt, mintha elvágták volna egy köteg léggömb madzagját. Mintha minden, ami azzá tett, ami voltam – a szerelmem az emeleten fekvő halott lány iránt, a szeretetem apám iránt, a hűségem az új falkám iránt, a szeretetem a többi bátyám iránt, a gyűlöleten az ellenségeim iránt, az otthonom, a nevem, én magam – elvált volna tőlem- nyissz, nyissz, nyissz – és felszállt volna a semmibe.
De nem hagyott sodródni. Egy új szál kötött oda, ahol voltam.
Nem egy, hanem egymillió. Nem szálak, hanem acél kötelek. Egymillió acél kötél, ami egy
dologhoz kötött – az univerzum közepéhez.
Most már értettem – hogy az univerzum egy pont körül forog. Soha nem láttam az univerzum szimmetriáját ezelőtt, de most világossá vált.
A föld gravitációja nem kötött többé oda, ahol álltam.
A kislány, a szőke vámpír karjaiban volt az, aki itt tartott.
Renesmee.
Az emeletről új hangot hallottam. Az egyetlen olyan hangot, ami meg tudott érinteni ebben a pillanatban. Egy eszeveszett dobogás, gyors ütem…
Egy változó szív.
De a figyelmem nem tartott sokáig. Az összes gondolatom az övé volt. Teljes egészében az övé voltam.
Rosalie újra megmozdult, ezzel teljesen felfedve a kis teremtést a karjaiban. Újra rápillantottam. Még mindig engem nézett hihetetlen barna szemeivel. A melegség a testemben egyre gyengébbé tett. Teljesen ellágyultam.
Az arca olyan tökéletes volt, mint a többi vérszívóé, de egy gyors, egyenletes ütem a mellkasában elárulta, ő nem ugyanaz, mint Ők.
Hirtelen megmoccant és amennyire csak tudott, felém fordult és rám mosolygott, kivillantva tökéletes fogait.
Döbbenten szívtam be a levegőt. Nem akartam hinni a szememnek. De hát még csak most született, hogy lehet mégis ilyen… fejlett?
Megdöbbenésem megkétszereződött mikor apró kezeivel felém kezdett nyújtózkodni.
A szőke mintha visszatért volna kis világából. Gyors mozdulattal követte Renesmee tekintetét. Arcáról lehervadt a mosoly, mikor megpillantott. Riadtan kapta el a babát és fektette a kanapéra, majd testével teljesen elrejtette. Fogai közül mély morgás tört fel.
Akkor döbbentem rá, hogy még mindig támadó pozícióban vagyok. Gyorsan kiegyenesedtem és védekezően feltartottam a kezem. Másodpercekkel később Emmett és Alice suhant be és a kanapé elé léptek még jobban eltakarva előlem a babát és a szőkét.
- Tűnj innét! - morogta dühödten Rosalie. Olyan volt, akár egy anyatigris aki óvja a kölykét.
- Hé, hé, nyugi. – mondtam gyors,rekedt hangon.
- Nem engedem, hogy egy újjal is hozzá érj te korcs!Nem hallottad? Takarodj! – köpte a szavakat Rosalie, miközben a kislánnyal a karjaiban fölállt.
- Jacob, mi történt? – kérdezte Alice rémült hangon,de egyszerűen nem tudtam másra figyelni.Renesmeet nem igazán érdekelte mi folyik körülötte, újra rám villantotta gyönyörű mosolyát. Teljesen elámultam, mikor ismét értelmes szemeibe néztem. Csak rá koncentráltam, minden rezdülését szemmel tartva. Mintha megszűnt volna létezni a külvilág, csak tompán érzékeltem, hogy valaki a nevemen szólongat.
- Nem akarom bántani, esküszöm. – sóhajtottam végül, de egy pillanatra sem vettem le a szemem angyalarcáról. Nem tudtam betelni vele.
Alice megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.
A nagy medve is testhelyzetet váltott, ellépve Rosalie mellől. Úgy látszik, ők hisznek nekem, ellentétben a Szőkével, aki még mindig gyilkos szemekkel méregetett engem.
- Lazíts már Rose, nem fogja bántani. – mormolta Alice és felé fordult.
A szőke halkan felmordult.
- Majd pont benne fogok megbízni! És ha megöli? – morogta.
Dühösen felmordultam. Mit képzel?!
- Elég Rosie. – dörmögte Emmett. – Ha mégis megpróbálná, akkor tőből tépem le a karját. – mondta majd viccelődve rám morgott.
Nem foglalkoztam vele. Sokkal inkább foglalkoztatott az apró teremtés, aki még mindig engem figyelt. Hirtelen késztetést éreztem arra, hogy a karjaimban tartsam.
Óvatosan rá mosolyogtam, erre ő még jobban nyújtózkodott felém.
- Mi az kicsikém? – kérdezte gügyögő hangon Rosalie. Emmett és Alice értetlenkedve vonták fel a szemöldöküket.Rose csak később fogta fel, de miután ő is kapcsolt, ledermedt.
- Ő? – kérdezték szinte egyszerre. A baba mintha bólintott volna. Most már türelmetlenül nézett rám.
- Na, azt már ne…- kezdte a Szöszi dühösen, de a szavába vágtam.
- Megfoghatom? – kérdeztem, és reménykedve Alice-re néztem. A homloka ráncokba szaladt és értetlenül bámult rám.
- Gyerünk már, hisz ő is ezt akarja. – mondtam és visszafordultam Renesmeehez.
- Rose? – kérdezte Emmett.
- Nem!
- Gyerünk Szöszi. – mondtam gúnyosan. – Nálam biztonságban van.
Feszült csend következett. Dühös lettem. Miért nem akarják odaadni nekem? Hát nem látják, hogy előbb ölöm meg magam, minthogy neki egy haja szála is meggörbüljön?
- Ha valami baja lesz, megöllek! – morogta.
Aprót bólintottam, de már nem figyeltem rá. Csak rá figyeltem. Az univerzum közepére.
Lassan elindultam a kis teremtés felé. Mikor a Szőke elé léptem megremegett és egy milliméternyit arrébb húzódott. Kelletlenül elfordítottam a tekintetem Renesmeeről és türelmetlenül rá néztem.
Kinyújtottam a kezem, ő pedig tétovázva bár, de a kezembe rakta a ficergő kislányt.
Mikor puha, meleg bőre az enyémhez ért, teljesen elgyengültem. Kábultam fújtam ki a levegőt.
Barna szemeiből meglepődést véltem felfedezni, mikor apró kezecskéjét a vállamhoz érintette. Talán nem számított rá, hogy ilyen hőmérsékletű lesz a bőröm. Kitágult szemekkel pislogott rám sűrű szempillái alól. Olyan aranyos volt, hogy egy halk kuncogás csúszott ki a számon, mire ő is elvigyorodott.
- Szóval te vagy Renesmee. – mondtam mosolyogva és a kezeim közé vettem kis kezeit. Aztán újra Alice-re néztem-, aki még mindig értetlenül bámult rám.
- Ért engem?
- Igen. – válaszolt Rosalie, mielőtt még az apró vámpír kinyithatta volna a száját.
Újra a kis Renesmeere nézte. Mintha csak erre várt volna. Apró kezeit nehézkesen a nyakamra helyezte. Az elmémet valami idegen sötétség öntötte el. Valami, ami nem az enyém volt. Olyan volt, akár egy erős, tiszta emlék. A lélegzetem elakadt, teljesen ledermedtem.
Az emlék kellemes volt. Egy sötét, de mégis meleg és otthonos helyen voltam. Egyszer csak egy gyenge hangot hallottam, ami a nevemet mondta aztán egy másik hang- az én hangom. Aztán a kép megszakadt. Újra Renesmee ragyogó arcával találtam szembe magam. Keze lehullott a nyakamról, vissza a tenyerembe.
- Ez...ezt te csináltad? – kérdeztem döbbenten a kezemben ülő kislánytól. Egy szemkápráztató mosolyt kaptam válaszul.
- Mi történt? – kérdezte Rosalie értetlenkedve.
- Olyan volt mintha… egy emléket mutatott volna nekem. – makogtam. A szőke kővé vált.
- Hogy mit csinált? – kérdezte Alice megütközve. – Carlisle!
Egy másodpercbe se telt, a doki már ott állt mellettem.
- Mi történt Alice? – kérdezte halkan, de közben éreztem a pillantását az arcomon. Nem tudtam levenni a szemem Renesmeeről, miközben próbáltam magyarázatot keresni a történtekre. A fejem zúgott a kusza gondolataimtól.
- Jacob, mond el neki. – szólt Alice. Nagy nehezen elszakítottam a tekintetem Renesmee arcáról és Carlislera néztem.
- Az előbb, amikor hozzám ért… mintha valamit mutatott volna nekem… egy erőteljes emlékképet… Teljesen betöltötte a fejem, akár egy vízió. – motyogtam és éreztem, ahogy a szemöldököm mély ráncokba szalad.
- Ez lehetséges?- motyogta letaglózva Carlisle. -Biztos vagy benne, Jacob? – kérdezte.
- Azt… azt hiszem.
Pár pillanatig döbbent csend honolt a szobában, aztán valami csillant Carlisle szemében. Azt hiszem izgalom. Közelebb lépett hozzánk majd Renesmeehez szólt.
- Mutatnál nekem is valamit, Renesmee? – mondta meleg hangon, de az arca meg mindig értetlenséget tükrözött.
Renesmee arcán újra mosoly jelent meg, majd Carlisle után nyúlt és megérintette kinyújtott kézfejét. Feszülten fürkésztem a doki arcát. Vajon neki is ugyanazt mutatja majd, mint nekem? A Carlisle lélegzése nehézkessé vált. Homályos szemekkel bámulta Renesmeet. El tudtam képzelni, mit érezhet most. Mikor Renesmee befejezte a vetítést, kezeit levette Carliseéról.
- Igen kicsim, én vagyok az. – mondta a doki elkábulva. – Ez döbbenetes.
Renesmee újra elmosolyodott és ismét rám nézett.
- Mi lehet ez, doki? –kérdeztem, de nem néztem fel.
- Ez valamiféle képesség lehet. Olyasféle, mint Edwardé, Alice-é és Jasper-é. – dörmögte alig hallhatóan. – Ez teljességgel hihetetlen. Nem számítottam rá, hogy egy félvér gyermeknek lehet ilyen tudás a birtokában. És én még azt hittem már mindent láttam. - hitetlenkedve megcsóválta a fejét- Bocsássatok meg. – mondta, aztán elsuhant mellőlem.
Renesmee türelmetlenül csapkodta a vállamat. Nem tetszett neki, hogy nem vele foglalkozom. Rá mosolyogtam.
- Ne haragudj drágám. – mondtam és megsimogattam tökéletes arcát. – Ezentúl csak rád fogok figyelni, rendben? – lehelet finoman hozzáérintettem az ujjam aprócska orrához. Megesküdtem volna rá, hogy a köhögés, amit hallatott az nevetés volt.
