3. fejezet.

Ééés ittvan! :D Ezt a fejezetet Tűzvirágnak és Vivinek küldöm elsősorban! Csajok,ugye tudjátok,hogy miattatok ülök it hajnali fél kettőkor? De ne értsetek félre, örömmel írok nektek, még ilyenkor is! :) Ez minden olvasómnak szól! Köszönöm, hogy olvastok!

Puszilok mindenkit.

Bella.

3. fejezet. 

Az igazság.

Percekig csak meredtünk egymásra. Sötétarany szemeiből csak értetlenséget és dühöt lehetett kiolvasni.

Miért nem szólal már meg? Ha annyira nem ért valamit, akkor miért nem kérdez rá? Mi ez az egész?

Eközben a szél még erősebben tombolt körülöttünk. A fák és a bokrok akár egy gumitömlő hajlongtak a szél parancsára. Vihar lesz az éjszaka. Már éreztem a légnyomásváltozást.

Újabb perc telt el, de semmi. Alice még mindig mozdulatlanul állt előttem és egyre dühösebben bámult engem. Kezdtem megelégelni a dolgot. Vissza akartam menni Renesmeehez.

Már most nagyon hiányzott, ha tehettem volna, minden pillanatban mellette lennék. Nyugtalanít, ha nincs velem. De tudtam, hogy még nem mehetek azonnal vissza a Cullen-villába, hiszen még előtte lesz egy nem éppen kellemes beszélgetésem a falkámmal és apámmal. Mindnél előbb szabadulni akartam, egyrészt, mert féltem, hogy Alice olyasmire akar rákérdezni, amit nem most akartam megbeszélni vele-sőt egyáltalán nem vele. Másrészt, nem akartam sokáig húzni az időt. Még mielőtt Renesmee felébred, vissza szeretnék érni.

Türelmetlenül prüszköltem egyet. Mond már!- türelmetlenkedtem gondolatban, majd egy hatalmasat dobbantottam az elülső mancsommal.

Erre mintha valamiféle kábulatból tért volna magához. Az eddig a kezében szorongatott farmert és pólót könnyedén átlendítette a köztünk lévő 15 méter távolságon, ami egyenes a lábaim előtt landolt.

- Volnál szíves átváltozni? –kérdezte rideg, kemény hangon. Úgy beszél, mintha én húztam volna az időt eddig!- Ezek Emmett ruhái, remélem, megfelel. – mondta, majd hátat fordított nekem.

Óvatosan a fogaim közé vettem a Ruhákat és megiramodtam az erdő felé. Most már kezdtem igazán feszült lenni. Alice nem szokott így viselkedni, legalább is én még nem láttam ilyennek.

Eközben vészesen fogytak a lehetőségek a felhozandó témával kapcsolatban…

Csak az erdő széléig mentem. Az idegességtől egy kissé nehezen ment az átváltozás, mint általában. Ezt furcsálltam, mivel még soha nem volt gondom ilyesmivel.

Bevallom, még ennyi együtt töltött idő után sem tudtam teljesen hozzászokni ehhez a förtelmes bűzhöz, ami minden vérszívóból áradt. Persze nem csak belőlük, hanem minden másból is, amihez egyszer hozzáérnek. Ódzkodva bár, de magamra húztam a ruhákat, amiket Alice adott. Nem igazán volt más választásom.

Az émelyítő szagtól egy pillanatra meginogtam, de hamar sikerült leküzdenem az undort, ami –most már- belőlem áradt.

Miközben visszafelé sétáltam, már csak két személyre csökkent a beszélgetésünk témája. Már csak az én Renesmeem és Bella maradt. Mind a két téma eléggé kínos volt számomra, de főleg a Renesmeevel kapcsolatos.

 Nem itt és nem vele szerettem volna ezt megvitatni. Igazából halványlila gőzöm sem volt, hogy fogom ezt beadni bárkinek is. Ez a beszélgetés most nagyon nem jött jól… Készülj fel, Jake, ez meredeknek ígérkezik!- figyelmeztettem magam gondolatban.

A gyomrom teljesen összeszűkült, még egy kis feszültség és szétrobbanok! Csak legyek már túl ezen…

Tőle úgy hat méterre megálltam.

- Mit akarsz tőlem, Alice? – kérdeztem fojtott hangon. A hangomból még egy agyalágyult is kihallotta volna azt a hatalmas méretű idegességet és rettegést, ami szorongatta a torkomat.  Még mindig háttal állt nekem, mikor hangosan kifújta a levegőt. Kezeit ökölbe szorította az oldala mellett, majd lassan felém fordult. A szemei csukva voltak.

- Mi folyik itt, Jacob? – kérdezte és a homloka ráncokba szaladt. – Mi ez az egész? Nem értek semmit! – kiáltotta kétségbeesetten, majd tágra nyitotta szemeit. Hirtelen kitörésétől hátrahőköltem.

- Nem tudom, miről beszélsz. – de még menyire, hogy tudtam. Az istenit, most mit mondjak?!

- Tudod te azt nagyon jól, Jake, ne szórakozz velem! –kiabálta magából kikelve. – Miért vagy még itt? És ami ma délután történt… Mi ez az egész? Miért viselkedsz ilyen kedvesen Renesmeevel? Hát nem az volt minden vágyad, hogy elpusztítsd? Gyűlölted őt, meg akartad ölni, erre most meg…

- Te ezt nem érted! –üvöltöttem. A szavai hatalmas erővel mellbe vágtak. Minden szava igaz volt, tisztában voltam velük. Legszívesebben itt helyben elástam volna magam szégyenemben. Hogy lehet, hogy meg akartam ölni azt a lényt, akiért most akár meg is halnék? – Nem értheted. – suttogtam elcsukló hangon. Dühös voltam magamra, rettentő dühös. Valami nedveset kezdtem érezni az arcomon. Sírok?! A francba!

- Jake? – kérdezte döbbentem Alice, majd közelebb jött. Most már csak fél méter volt köztünk.

- Mond el nekem. – kérlelt halkan. – Bennem megbízhatsz… ha akarsz. – kíváncsi vagyok, hogy akkor is ezt mondja majd, ha megtudta az igazat.

Tudtam, hogy most, így vagy úgy, de el kell neki mondanom, hogy bevésődtem Renesmeebe.

- Alice – tátogtam rémültem. – Én… - de nem bírtam fojtatni. Hogy mondjam el? Mégis hogyan?

- Beszélj már, Jacob, mert megőrülök! – figyelmeztetett türelmetlenül.

- Én…- mély levegőt vettem.- bevésődtem Renesmeebe. –suttogtam olyan halkan, hogy kételkedtem, hogy kimondtam volna egyáltalán. De mikor Alice lélegzése leállt, biztos voltam benne, hogy hallotta. Rémülten kaptam fel a fejem.

Teljesen megkövült, a szemei tompán fénylettek és éjfeketére változtak.

- Hogy… mit… csináltál…? – kérdezte akadozva. – Nem, Jacob! Nem, nem, NEM! – sikította.

- Alice – bizonytalanul hátratántorogtam pár lépést. – Tudnod kell, hogy ez nem az én döntésem volt! Ezt nem lehet irányítani!- védekeztem kétségbeesetten.

- Ó, hát persze! Hisz az orrom előtt voltam a jelek! Minden stimmel. Tudtam, én mindvégig tudtam!

- Hogy tehetted ezt?! – visította – Ennek semmi értelme! Te élvezed, ha megkeseríted a saját életedet, Jacob? Mert ezt én nem fogom hagyni!  De nehogy azt hidd, hogy egyikőnk is fogja! Renesmee még csak egy baba! Neked teljesen elment az eszed, te idióta! Ha ezt Edward meghalja...- sikoltozta magából kikelve, de én félbe szakítottam.

- Alice, minden jogod megvan ré, hogy dühös légy! Tudom, hogy...- hadartam,de itt egy pillanatra elbizonytalanodtam. Most mondjam ki, hogy hiba volt? Dehogy volt! Ez volt életem egyik legcsodálatosabb pillanata… De muszáj lesz lenyugtatnom valahogy. Edward nem tudhatja meg idő előtt. – ez hatalmas ostobaság volt, erre hidd el, én számítottam a legkevésbé, de már nem tehetek ellene semmi! De kérlek, ne mond el senkinek – kérleltem, mire felszisszent.

- Nem gondolhatod komolyan, hogy ezt eltitkolom a családom elől? Erről nekik is tudniuk kell!- mennydörögte. Valami hatásosabbal kell előrukkolnom.

 – Azt mondtad, hogy megbízhatok benned!- vágtam rá gyorsan, mire hangos morgás tört fel a torkából. Nagyon nem tetszett neki, hogy a saját szavait fordítom ellene.

 - Én akarom elmondani nekik. Nem hiszem, hogy mástól kellene megtudniuk, ami történt.  Főleg Edwardnak és Bellának…- mondtam békítőleg. - Kérlek, Alice, ígérd meg nekem! Ígérd meg, hogy nem mondasz senkinek semmit. – néztem rá kérlelően.   

Az arcán semmi mást nem láttam csak a mértéktelen dühöt és kétségbeesést. Nagyon reméltem, hogy megért majd. Pár percig némán hallgatott és az arcomat fürkészte. Nem tudom, hogy milyen képet vághattam, de kétségkívül meggyőzte az, amit látott.

- Rendben Jacob Black, nem mondok senkinek semmit. – morogta. – De még ma el kell mondanod legalább Edwardnak. Az a te egyetlen szerencséd, hogy most még ez miatt sem lenne képes elmenni Bella mellől. Így még két napig élvezheted az életedet.

Hangosan kifújtam a levegőt. Hál’ istennek! Mintha egy hatalmas szikla gurult volna le a szívemről.

- Köszönöm! – mondtam szívből jövő hálával. – Jövök neked egyel!

- Nem Jacob, - mondta kicsit nyugodtabb hangon. – Sokkal, sokkal többel jössz nekem!

Halkan felnevettem. Ő is elmosolyodott, de ez a mosoly egyáltalán nem volt vidám. Újabb hallgatás következett. Mind ketten némán hallgattuk a közelben tomboló vihart. A szél még midig hatalmas erővel süvített körülöttünk és a vihar is már csak pár kilométerre volt. Szinte egy hatalmas villámlással egy időben szólalt meg:

- Tényleg szereted őt? – suttogta hitetlenkedve.  Egy-nyolcad másodperccel rá, hogy kimondta, a villámot követte egy hatalmas mennydörgés.

- Mindennél jobban – ismertem be lehajtott fejjel. – Most már ő a legfontosabb nekem. Semmi más nem számít, egyedül az ő boldogsága. Nekem már ennyi is bőven elég. Mindent meg fogok tenni, hogy tökéletes élete legyen. – mondtam. Kicsit zavarban voltam. - Ugye hiszel nekem?

Mélyen a szemembe nézett és a homloka ráncba szaladt. Aprót bólintott.

Legalább ő hisz nekem. Ezt talán az előnyömre válhat a későbbiekben.  

Az arca hirtelen zavart lett, majd halk torokköszörülés után csendesen megszólalt.

- És ugye, te még nem…? Szóval, ugye még nem úgy gondolsz rá mint…- hagyta lógva a mondatot.

Leesett állal bámultam rá. Most szórakozik? Még a gondolattól is Rosszul leszek, ha arra gondolok, hogy… brr. Szent ég, dehogy!

Újabb villámlás.

- Na, idefigyelj Alice Cullen, én soha, de soha nem fogok úgy gondolni Renesmeere! Érted? Soha! – dühöngtem remegve. Hogy feltételezhet ilyet rólam? Úgy nézek én ki, mint egy pedofil? Anyám!

- S- sajnálom, én nem… én nem tudtam. – mentegetőzött idegesen.

- Még hogy nekem ment el az eszem! – dörmögtem. – Szeretem őt, de nem úgy, ahogy te gondolod! Ez… túl bonyolult,hogy megértsd.

- Én annyira szégyenem magam, Jake! – hadarta egy időben a mennydörgéssel. Olyan halkan beszél, hogy a dörgés szinte teljesen elnyomta a hangját. Talán nem is ezt mondta…

- Impirinting… ez ezerszer nehezebb nekünk, mint gondolnád –sóhajtottam. – Gondolom nincs szükséged rá, de azért én még egyszer elmondom. –mormoltam összeszűkült szemekkel. Nem nézett felém, a földet kémlelte. – Nekem ezen túl csak az a fontos, hogy ő boldog legyen. Hogy mindent megkapjon, amire csak szüksége lesz. Én mindig ott leszek neki, barátja leszek, ha akarja… De ennyi, semmi több! Nem karok semmi mást. – mondtam határozottan.

- Még nem… - suttogta önelégülten.

- Tessék?

- Semmi, felejtsd el! – vágta rá gyorsan. – Visszajössz velem? – sóhajtotta.

 - Nem, előbb még el kell mennem La- Pushba. Meg kell beszélnünk pár dolgot a falkával… - mondtam csalódottan.

- Értem. - mondta

Halkan felnevetett.

- Mi van? –kérdeztem döbbenten.

- Már most hiányzik neked Renesmee, igaz Jacob? – kérdezte megenyhülve.

Nem válaszoltam, csak lehajtottam a fejem. Hát ennyire látszik? Akaratlanul is sóhajtottam.

- Hát, akkor majd találkozunk. Gondolom, sietsz, ahogy csak tudsz, nemigaz? –kuncogta. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar elfogadja a dolgot, de örültem és hálás voltam neki.

Elnevettem magam.

- És Alice? –szóltam utána.

- Igen?

- De tényleg fogd be a szád különben…- figyelmeztettem.

- Bízzál bennem! Az oroszlán része a tiéd lesz. – kacsintott.

- Szia, Alice! – dörmögtem fejcsóválva. Mire kimondtam, már ott se volt. Amint kellő távolságra került tőlem, gyorsan levetettem a ruháimat és pillanatok alatt átváltoztam. Csak a nadrágot vittem magammal. Már ez is sok.

Nem futottam olyan gyorsan, igazából féltem. De, hogy minek? Ezek után, mindent el tudnák viselni… Szinte, mindent.

Mikor a határhoz értem gyorsan visszaváltoztam ember alakba, felvettem a nadrágot és gyalog mentem tovább. Az eső már elkezdett esni.

Sam- ékhez mentem először, már biztos mindenki ott vár engem…

Mialatt az Uley- Ház felé sétáltam, azon gondolkodtam, hogy mit mondjak nekik. Ugyanazt nem mondhatom, mint az előbb Alice-nek, hiszen az mégis teljesen más, mint a családommal beszélni.

Mikor megláttam Samék házát, a gyomrom azonnal liftezni kezdett. Bentről hangos beszélgetés szűrődött ki. Remek, tényleg mindenki itt van!

Az ájulás szélén jártam mikor a kezem lenyomta a kilincset.

Az elő, - és az utolsó-, amit láttam, az két hatalmas, az arcom felé száguldó ököl volt.

Kérlek, írj pár szót :)

Ja és Tűzvirág, jó bébiszipterkedést!  ;) :*