6. fejezet/ II. rész.

*Dorcás*

Hat helyett csak négy komi...hmm. Na nembaj..:) Itt a hatodik fejezet 2. része :D

Ide remélem már megkapom a 6 komit! főleg úgy, hogy nincs függővég xD Nem tudjátok elképzelni, mennyire vissza kellet fognom magam hozzá xD

Kellemes olvasást,Bella.
  

6. fejezet/ II. rész.

( Jacob szemszöge)

De volt rajta valami fura…

Ő nem ugyanaz a baba volt, akit én ma délelőtt itt hagytam.

Már nem pár órásnak, hanem már akár pár hetesnek is kinézett. Vonásai látványosan megváltoztak:

Karja és lába centiket nőtt. Porcelán arca- bár kevésbé látványosan- megnyúlott. Gyönyörű bronzvörös fürtjei már a válláig értek.

Még a lélegzetem is elakadt annyira édes és gyönyörű volt. De ez meg hogy a fenébe lehet?

Emmett említette, hogy gyorsabban nő a kelleténél, de ennyire? És a legfontosabb, ez mit érdekel engem?! Mire számítottam egy vámpírokkal teli házban?

Most már csak az a lényeg, hogy újra itt van, velem.

Gondolataimból Nessie tüneményes kuncogása rázott fel, amit rögtön Emmett és Jasperé követett.

Akkor vettem csak észre, hogy tátott szájjal bámulom a lenyomatom. Éreztem, ahogy az arcomon a döbbenet helyére egy hatalmas vigyor kerül.

Aprócska kezeit felém nyújtotta én pedig ösztönösen indultam meg felé.

Mikor odaértem, olyan erővel taszítottam el a szőke kezét, hogy ha ember lett volna, simán szilánkosra töröm. De sajnos benne nem tettem kárt. Nemtetszését egy vigyorgásban fejezte ki.

- Szia, gyönyörűségem – simítottam végig arcocskáján, amit egy ezer wattos mosollyal jutalmazott.

- Hiányoztam?

Célzatosan odadugtam az arcom. Azonnal rárakta puha kis kezeit és pörgetni kezdte a mai nap eseményeit.

Mindent megmutatott. Semmit sem hagyott ki.

Amikor felébredt, rögtön engem keresett, de senki se mondta meg neki, hogy hol vagyok, ami bosszantotta. – itt halkan felkuncogtam. – Rose, Alice és Esme együttes erővel próbáltak valami emberi ételt megetetni vele, amitől egyenesen undorodott. Mellesleg még azt sem értette, hogy Rosalie miért vág furcsa fintorokat, amikor beszél.

Addig hisztizett a vér után, amíg fel nem adták a próbálkozást. Büszke voltam rá.

Azt is megmutatta, amikor Alice játszani próbált vele, de hamar megunta, mert én sokkal viccesebb voltam.

Aztán amikor Emmettel volt. Őt nagyon megszerette. Szerinte majdnem olyan vicces, mint én.

Mikor azt kezdte el megmutatni, amikor Carlisleal volt, hangosan kitört belőlem a nevetés.

Mesélni akart neki, de Nessie nem ám egy szokványos mesét akart, hanem egy 17. századbeli háborús történetre volt kíváncsi részletesen.

De nem is ez volt a legviccesebb, hanem a doki arca, amikor az apróság rámutatott a hatalmas könyvre a dolgozószobájába.

Számomra végtelenül unalmas volt, de őt nagyon is érdekelte.

Már most nagyon okos, ami ámulatra méltó.

A legfurcsább emléke az Edwarddal való találkozása volt:

Éppen Jasperrel nézett valami ostoba műsort a tévében, mikor Edward robbant le a nappaliba magából kikelve. Nessie azonnal felismert őt.

Azt nem mutatta meg, hogy hogyan, de magára vonta apja figyelmét. Amikor tekintetük találkozott, Edwardban már hűlt helye volt a dühnek, helyét döbbenet és szeretet vette át.

Szemi elhomályosultak a meghatottságtól. Bizonytalanul elmosolyodott, aminek Nessie nagyon örült.

Edward reszketege elindult felé, de mikor nyújtotta volna érte a kezét, Rosalie rontott be. Felkapta őt és rákiáltott Edwardra.

Dühösen ficergett a szőke kezei között. Az apjához kívánkozott.

Egy hosszú szócsat után Edward megelégelte a dolgot és hozzám hasonlóan félretaszította Rosaliet és a karjaiba vette Nessiet.

Nessie boldogan bújt Edwardhoz. Első pillanatra egymásba szerettek ők ketten. Kicsit féltékeny lettem.

Edward nem maradt sokáig. Nyomott egy puszi a lánya arcára és kisuhant a hátsó ajtón. Itt az emlék szomorú hangulatra váltott.

Aztán még megmutatta a vizsgálatot, amit iszonyatosan unt. Nem értette, hogy mi szükség erre. És hogy hol van az édesanyja és hova mentem én. A kép, amit Belláról mutatott elég megrázó volt. De nem volt más emléke róla.

Az utolsó kép az volt, amikor meglátott engem a nappaliban.

A jelenbe visszatérve azonnal Nessie ragyogó arcával találtam szembe magam.

-Köszönöm. – suttogtam hálásan és ajkaimat a feje búbjára nyomta. – És ne félj – kacsintotta rá. – nem hagylak többet egyedül ezzel a begyöpösödött, unalmas bandával.

- Még hogy unalmas!- horkant fel Emmett. Már épp kezdtem elfelejteni, hogy van még itt valaki rajtunk kívül, bár Jasper már eltűnt valamerre. Rosalieval ellentétben, aki egy tapodtat sem mozdul mellőlünk.

Kezdett idegesíteni.

- Hidd el Emmett, fel sem érsz hozzám! Igaz, kislány? – erre ő csak mosolyogva meghúzta a hajam.

- Ez nem igaz! – fintorgott Emmett.

- De!

- Nem!

- De!

- Nem!

- De!

- Hagyjátok már abba! – szólt a szőke.  –Komolyan mondom, Renesmee már most értelmesebb, mint ti valaha is lesztek.

- Na de Cica – pislogott Emmett. Én figyelemre se méltattam. Nem mintha Nessie engedett volna sokáig másra figyelni. Minden pillanatban igényelte a figyelmemet, ami nekem nagyon is tetszett.

A levegőbe dobtam, amitől egy sikítós nevetés tört ki belőle. A kezembe pottyanva szorosan magához ölelt. Egy elégedett sóhaj hagyta el a szám.

- Te idióta! - hápogott a szőke. – És ha kiesett volna a kezedből?

Kérdőn néztem rá.

- Ugye ezt csak viccből mondtad?

- Te mekkora egy seggfej vagy!

- Kösz, viszont. –kuncogtam.

Nessie türelmetlenül paskolta meg a nyakamat. Azonnal egy képet mutatott. Éhes.

- Éhes vagy? – vigyorodtam el. Úgy néz ki, ha éhes morcos és türelmetlen lesz. Elég mulatságos látvány.

- Éhes az én kincsem? – gügyögött a szőkeség. Tényleg fintorokat vágott beszéd közben. Mintha egy elmeháborodotthoz beszélt volna. – Nem csodálom. Mindjárt hozok valamit, angyalkám. – azzal kisuhant a szobából.

Emmett lehuppant a tévé elé és kapcsolgatni kezdett a csatornák közt.

Épp szólni akartam „angyalkámhoz „, mikor megláttam, hogy nagyon koncentrál valamire rajtam.

Hófehér homloka ráncokba szaladt. Meleg kezeit végighúzta a nyakamon és megállapodott egy ponton.

Mélyet szippantott a levegőbe, majd csokoládébarna szemeit értetlenül rám kapta. Megemeltem egyik szemöldököm.

- Mi a...? – akartam kérdezni, de amit ekkor tett beléfojtotta a szót.

Hirtelen éreztem meg pengeéles fogait a bőröm alatt.

- Ó! – csak ennyit bírtam kinyögni. Hirtelen csak két dolog járt a fejemben:

Nehogy valami baja legyen a véremtől! Nem akarok meghalni!

- Jézusom! –sikította Rosalie visszatérve a konyhából. A vérrel teli üveg kiesett a kezéből, nagyot koppanva a padlón. – Carlisle, gyere gyorsan!- kiabálta rémülten.

Emmett addigra már mellettem termett és minden mosoly nélkül lefejtette Renesmeet a nyakamról, aki értetlenül pislogott.

A nyakamba fájdalom nyilallt.

Én pedig csak álltam ott, vérbe fagyva. Karjaim élettelenül lógtak az oldalamon. Még soha nem mart meg vámpír, szóval nem tudtam, hogy mire kellene számítanom.

A fájdalom jelen volt, de nem volt elviselhetetlen- én mégsem tudtam „felébredni”.

Lehet, hogy gyorsan és fájdalommentesen végez velem a mérge? Fantasztikus, csak az az egyetlen bökkentő, hogy én nem akarom, hogy végezzen velem.

 Mire kissé kitisztult az agyam és tudtam rendesen gondolkodni, láttam, hogy Rose és Nessie már nincs sehol.

Carlisle most érkezett le az emeletről. Aggódó arcár rám szegezte.

- Jacob, mi történt? – kérdezte, de a torkomban lévő gombóctól egy hangot sem tudtam kinyögni.

A fájdalom még mindig gyanútlanul lüktetett a harapás helyén.

- Renesmee megharapta farkas komát! – válaszolt helyettem a nagymedve.

Carlisle arcára kiült a döbbenet.

- Mikor? – kérdezte riadttan és villámgyorsan mellém lépett. A nyakamat kezdte el tapogatni, ami még fájt, ezért felszisszentem.

- Most az előbb. Rosie épp a konyhába készítette a vért, de úgy tűnik neki másra fájt a foga.  – vigyorgott Emmett. – Pedig még csak most született. Király a csaj!- csettintett.

- Emmett, vehetnéd egy kicsit komolyabban is!  - dörrent Carlisle. – Ha már volt mérge-, ha gyenge is, akkor Jacob nagy bajban van.

Milyen megnyugtató!

- Mit érzel, Jacob?- kérdezte a doki.

- Nem is tudom. –hangom még karcos volt- Fáj és lüktet, de nem vészes.

- Hmm – fonta össze szemöldökét.

Hirtelen a nyakamhoz hajolt és mélyen beleszippantott.

Lélegzetvisszafojtva vártam mit mond majd.

Felsóhajtott, majd elhajolt tőlem.

- Nem érzem a vámpírméreg illatát. - merengett el. – Úgy néz ki nincs neki.

- Ez azt jelenti, hogy életben maradok, doki? – kérdeztem megkönnyebbültem és a harapásra simítottam a kezem. Már gyógyult.

- Egyelőre, igen. – nevetett fel fáradtan.

- De kár! – sóhajtott fel Emmett megjátszott szomorúsággal. – Akkor továbbra is Belláé a megtisztelő feladat, hogy kinyírjon.

Ezt a marhát egy szép napon kicsinálom.

Zavartan pislogtam a doki felé, de ő csak elnézően elmosolyodott.

- Ne aggódj, már tudok mindent. – emelte fel egyik kezét. – De ez nagyon érdekes. Feltehetnék majd pár kérdést? – kérdezte reménykedve, mire én vágtam egy grimaszt.

- Csak azt ne! – ráztam a fejem. Halkan felnevetett.

- Megnézem, hogy van Bella. Ha valami baj van, szóljatok. – azzal el is tűnt a lépcsőfordulóban.

Emmett vállon veregetett majd eltűnt a hátsó ajtón át.

Legalább egy kis időre megszabadulok tőle.

Azonnal a konyha felé vettem az irányt, ahol Nessie szívverését hallottam.

Szegény kicsikém, biztos fogalma sincs, hogy mi ez a nagy felhajtás.

Tiszta sor: Ő szomjas volt, én pedig tele voltam vérrel.

A konyhába érve azonnal megpillantottam őt, épp Rosalie vigasztalta.

Kezeivel könnyes szemeit dörzsölgette. Apró testét a halk sírás rázta.

Komizz lécci :)