Prológus.

Na szóval itt a prológus. :D Remélem tetszeni fog. Hááát...ha diplomatikusan akarok fogalmazni akkor: Tévesen ítéltem meg a gondolataimban lévő ötlet terjedelmét. xD De egyszerűen szólva csak rövid lett :D De hát végtére is ez csak egy kis betekintés féle. :) Jó olvasást!

Bella.

 A Marionett tánca-Prológus

(Renesmee)

A fák egy vonallá folytak össze, ahogy őrült tempóban elsuhantam mellettük.

Teljesen össze voltam zavarodva. Miért kellett pont most őszintének lennie? A fenébe is, ez meg hogy lehet? Nem akarom elhinni! Nem, nem és nem!

A kétségbeesés és a düh eluralkodott rajtam elfedve a szemeimet, akár egy vörös függöny. A táj körülöttem kezdett egyre kivehetőbb lenni aztán hirtelen megállt és forogni kezdett. Csak másodpercek múlva eszméltem rá, hogy már nem futok-, hanem szédülök. Nem bírtam tovább, a lábaim összecsuklottak alattam és a földre estem.  A szemeim alattomosan elhomályosultak és az agyam- akár egy beépített vetítőgép,- Minden emléket és gondolatot tökéletesen felidézve,- elindított egy filmet, ami én nem akartam valósnak hinni.

A La Push-i tengerparton sétáltam a legjobb barátommal kéz a kézben. Számunkra ez természetes gesztus volt. Alig beszéltünk, csak élveztük egymás közelségét. Teljesen a gondolataimba merültem.

Már majdnem hat év telt el a születésem óta. Mivel félig vámpír vagyok ezért kétszer olyan gyorsan növök, mint a halandók. Ennek következtében már úgy nézek ki, mint egy Tizenhét éves nő. Sose tudom eléggé meghálálni az a szeretetet, amit a családomtól kapok. Nekem vannak a világon a legcsodálatosabb szüleim. Anya ember volt, mikor velem teherbe esett. Szörnyű kínokon ment keresztül, amiket én okoztam neki, mivel már akkor is gyorsan növekedtem.  Én vettem el az életét. Ha nincs ott apa, akkor már nem élne. Borzalmas a tudat, hogy miattam élt át annyi szenvedést a családom, még ennyi évvel később is. Azt mondják, hogy én nem tehetek semmiről, de ezt akárhogy is akarom, nem tudom elhinni.

És a Volturi. Ők is csak miattam jöttek. Miattam akarták lemészárolni az összes vámpírt és várfarkast. Mindenkit, akit szerettem. Az én hibámból. És még nem is rajtam múlt, hogy nem lett mészárlás a vége.

Ezek mind szörnyű dolgok, de ennek ellenére boldog vagyok, mert mindenki itt van mellettem, akit szeretek.

De már régóta furdal egy megoldatlan talány. Azt a talányt Jacob Blacknek hívják.

Már a születésem pillanatától velem van, habár akkor még gyűlölte a vámpírokat.

 Olyan nekem, mint a másik felem. El sem tudnám képzelni nélküle az életemet. De mostanában sokat gondolkodtam azon, hogy miért van még itt velem. Hisz, ha úgy nézzük, még csak 6,5 éves vagyok. Egy gyerek…

Hiszen neki is van saját élete, saját családja és elkötelezettségei. De úgy tűnik mindezt hajlandó volt feladni miattam. És ott van még az a bevésődés dolog.

 Elsőre nagyon fájt, mikor megtudtam. Mert tudtam, hogy ha megtalálja azt a lányt, akibe bevésődhet, akkor már nem leszek olyan fontos neki. Lehet, hogy nem is fogom látni többé. De mikor látta ez mennyire bánt engem, megesküdött, hogy mindig én leszek neki a legfontosabb.  Hinni akartam neki, de olyan nehéz.

Ezt a kételyt még valósabbá tette, ahogy mostanában viselkedik. Egyre kevesebbet van velem és.. hát nem is tudom. Olyan furcsán néz rám. Várakozón és fájdalmasan. De ha már nem akar velem lenni, megtalálta a szerelmet, miért nem mondja el? Fájna, de az még jobban fáj, hogy hazudik, és csak kényszerből van velem. Nem bírtam tovább. Meg kellett kérdeznem.

- Jake? – szóltam halkan. Megrezzent, látszólag váratlanul érte a hangom. Lassan felém fordította fejét és erőltetetten elmosolyodott, de a szemeiben újra csak azt a várakozó fájdalmat láttam a szemiben. Mire vár? Talán arra, hogy majd én fogom megkérni, hogy elmenjen. Na, arra várhat!

- Igen, Ness?- kérdezte kíváncsian. Nem tudtam úgy beszélni, hogy a szemébe néztem. Lesütöttem a szemeimet, éreztem, hogy bizsereg az arcom.

- Miért vagy te velem, Jacob? – motyogtam alig érthetően. A teste megfeszült, a kezei lecsúsztak az enyémről és az oldala mellé estek. Nem mertem felnézni rá. Féltem, hogy amit akkor látnák a szemeiben, arra még nem készültem fel.

- Oh. Te... Te azt akarod, hogy elmenjek?- kérdezte csendesen. Hogy mi? Ijedten felkaptam a fejem. Elfordult tőlem. Egész testében remegett. De mikor meg akartam szólalni, egy könnycsepp gördült le az arcáról és némán csapódott a homokba. A szavak a torkomon akadtak. Még sosem láttam sírni ezelőtt. Milyen ostoba voltam! Hogy bánthattam meg ennyire? Kihasználva pillanatnyi némaságom, beszélni kezdett.

- Ő megmondta, hogy ez lesz. Sajnálom Nessie, hogy eddig raboltam az idődet. Én..

Váratlanul törtek fel belőlem a szavak. Mintha megnyitottak volna egy csapot.

- Nem! Jake, félreértesz. Én.. Hisz neked is van saját életed, de te mégis mindig velem vagy. Nehogy félreértsd, imádok veled lenni, de össze vagyok zavarodva. Nem értelek. Ott van ez a bevésődés-dolog. Nem vágysz rá? Ne érzed úgy, hogy tovább kellene lépned? Jacob! Én nem tudok megadni neked semmit, és gondolom, te többre vágysz egy hat és fél éves vámpír barátnál.

Ez már nagyon sokszor felmerült bennem, de nem akartalak ezzel traktálni…igazából önző voltam, mert nem akartam, hogy elmenj, de most már sokadszorra gondolok arra, hogy jobb lenne neked, ha elmennél, és új életet kezdenél. Egy boldogabbat, nélkülem. Ezzel kapcsolatos igazamat a mostani viselkedésed is megerősítette. Olyan furcsa vagy mostanában. Sokkal többet vagy távol tőlem. És olyan fájdalmas és várakozó a tekinteted… mintha azt várnád tőlem, hogy én küldjelek el. Ezt akarod? Akkor tessék, Jacob! Elmehetsz! Engedélyt adok rá. És soha..

Nem volt időm befejezni a mondatot, mert villámgyorsan utánam nyúlt és szorosan a karjaiba vont.

- Miket beszélsz? Teljesen elment az eszed? Nessie!

Nem tudtam neki azonnal válaszolni. Szorosabban öleltem magamhoz, mintha azt hinném, bármikor eltűnhet. Az ő remegése az én testem is rázta.

- Mi mást hihettem volna, Jake..a,a jelek…- a hangom elfúlt. – Hát nem akarsz elmenni?

Nem válaszolt, de őszintén reméltem, hogy a hallgatása nem annak a jele, hogy mégis fontolóra veszi a dolgokat. Még szorosabban ölelt, mint én, de nem tartott sokáig. Eltolt magától és hátrált egy lépést. A lélegzete egyre sűrűbb lett, majdhogynem zihált. Megrémültem.

- Jake?

Nem felelt.

-Jacob! Mi a baj?- kérdeztem ijedten és felé nyúltam. Kitért az érintésem alól és egy remegés hullám rázta meg a testét.

- Azt hiszem, itt az ideje, hogy elmondjak neked valamit. – motyogta rekedt hangon.

Hát mégis igazam volt? Már van valakije, igaz? Ettől féltem mindvégig. De miért érzek most olyan furcsán? De miket is beszélek… hiszen még nem is tudom, mit akar.

A csend kezdett idegtépő lenni. Már majdnem rászóltam, hogy mondja már mikor megszólalt. A hangja alig hallható susogás volt.

- Mikor Bella terhes lett veled, még nem tudtam, hogy ki leszel. Bármennyire is szégyellem, gyűlöltelek. Mert tudtam, hogy ha te életben maradsz, Bella meghal. Mikor eljött a nap, a születésed napja, Bella Swan halálának napja, tudtam, hogy mindennek vége. Hogy nincs már miért élnem. Sokáig küzdöttünk édesanyád életéért, de mikor nem láttam már semmi esélyt, feladtam. Dühös voltam rád, mert elvetted őt tőlem. Meg akartalak ölni. Nem éreztem igazságosnak, hogy te élsz, de Ő nem. De mikor először megpillantottalak, olyasvalami történt, amire senki sem számított volna, legfőképpen én.

Minden kinyílt bennem, mikor apró porcelán arcodra néztem.Rád, a fél-ember félig-vámpír gyermekre.Minden szál, ami akkor az életemhez kötött, azonnal szétszakadt, mintha

Elvágták volna egy köteg léggömb madzagját. Mintha minden, ami azzá tett, ami voltam – a

Szerelmem az emeleten fekvő halott lány iránt, a szeretetem apám iránt, a hűségem a

Falkám iránt, a szeretetem a többi bátyám iránt, a gyűlöleten az ellenségeim iránt, az

Otthonom, a nevem, én magam – elvált volna tőlem- nyissz, nyissz, nyissz – és felszállt volna

semmibe.

De nem hagyott sodródni. Egy új szál kötött oda, ahol voltam.

Nem egy, hanem egymillió. Nem szálak, hanem acél kötelek. Egymillió acél kötél, ami egy

dologhoz kötött – az univerzum közepéhez.

Most már értettem – hogy az univerzum egy pont körül forog. Soha nem láttam az univerzum

Szimmetriáját ezelőtt, de most világossá vált.

A föld gravitációja nem kötött többé oda, ahol álltam.

A kislány volt az, aki akkor ott tartott.

Renesmee Cullen. – a hangja megremegett a mondat végén, majd meggyötörten rám nézett.

Nem fogtam fel, nem akartam felfogni mit mondott, pedig pontosan tudtam mit jelent ez. Én vagyok az. A bevésődése. Minden összeállt bennem. A szavai, a tekintete… minden. De nekem ő mindig is csak a barátom volt… nem tudok rá máshogy gondolni, még nem..

Két forró kar szorítása hozott vissza a jelenbe. Nem akartam magamra ismerni, a reakcióm mindkettőnket villám csapásként ért.

Kitéptem magam a karjai közül és hátrálni kezdtem.

- Mi? Most..te, te ugye csak viccelsz? Jacob, ez nem jó vicc..- ziháltam.

A szemiben újra felizzott a fájdalom.

- Ez nem vicc Nessie, én… Szerelmes vagyok beléd. – búgta áhitatosan.

- Jake, én … én nem…én még soha nem gondoltam így rád…nekem ez nem megy..Sajnálom!

Nem bírtam tovább. El kellett mennem, soha nem akartam visszajönni. Soha meg nem születni.

A film hirtelen szakadt meg, és én újra a jelenben voltam. De volt még velem valaki. Hirtelen egy hideg érintést éreztem a vállaimon.